Meskó Ilona: az álmokat nem szabad lebecsülni. Hittel bármit elérhetünk!

Zeneszerzés szakon végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, és idén diplomázik az Egyetem karmesterképző tanszakán is. Fiatal, tehetséges, vonzó, és nagyon tudja, mit akar. Nem fél szembeúszni az árral, még akkor sem, ha rövid távon nem ez a legkifizetődőbb stratégia. Bár a világ számos pontjára hívták szemérmetlenül sok pénzért dolgozni, nem megy. "Hiszek abban, hogy nem véletlenül születtünk éppen ide" - vallja.

- Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ha egy karmester kilép a pódiumra, és nem ura a helyzetnek, akkor pár percen belül kitör a káosz. Tényleg így van, vagy ez csak költői túlzás?

Annyira igaz, hogy sokkal erősebben is lehetne fogalmazni.

- Mit lehet ez ellen tenni?

Semmit. Nem kell pódiumra állni, ha pedig valaki mégis megteszi, olyankor már nem lehet mit csinálni. Alapvetően nem szabad, hogy ez megtörténjen.

- Egy karmester képes egy közepes minőségű zenekart jó együttessé formálni?

Igen, sőt! Véleményem szerint akkor nyilvánul meg igazán a karmester tehetsége, amikor képes egy gyenge zenekarból egy közepest, egy közepesből pedig kiváló, akár világszínvonalú zenekart faragni.

- Ez fordítva is előfordul?

Persze. Nagyon sokszor egy hírneves zenekar olyan közepes koncertet ad, hogy az emberek csak csodálkoznak. Mindez a karmesteren múlik, és előfordul, hogy nem tudja elővarázsolni a maximumot a zenekarból. Mi karmesterek emberekkel dolgozunk. Ha például a "kezem közé" kerül valaki, és ki tudok belőle hozni valami olyasmit, amit ő maga sem gondolt volna, akkor nagyon jó úton haladok, jól végzem a munkámat.

- Egy koncertlátogató zeneélményét mennyire befolyásolja az, hogy aznap ki áll a pulpituson?

Erről szól a lemezpiac. A karmesternek döntő szerepe van. Bár képzett zenészekkel van dolga, s mindenkinek van véleménye a darabról, mégsem lehet egy időben tízféleképpen játszani valamit. Ilyen szempontból még a színház is más, ahol is adott egy rendező, aki kitalál valamit, de a színészek nem egyidőben beszélnek. A zenekar tagjai viszont egyszerre játszanak. Ha nincs ott egy erő, akinek világos elképzelései vannak arról, hogy mit és hogyan kellene előadni, akkor baj van, szélsőséges esetben bekövetkezik az említett káosz. De az sem feltétlenül elég a sikerhez, ha egy karmester tehetséges. Vannak kiemelkedő talentummal megáldott karmesterek, akiknek erős a szuggesztív erejük, de rossz az elképzelésük a zenéről. Véghezviszik, amit kell, létrejön a produkció, de az emberek mégsem velük veszik meg a Brahms szimfóniát, mert valamiért nem működik a dolog.

- Mi ez a valami?

Ízlés. Én is folyamatosan próbálkozom. Soha nem akartam úgy előadni egy darabot, ahogyan már hallottam. Mindig kerestem még valamit, ezért is lettem karmester.

- Dirigensként szerzett tapasztalata befolyásolják-e a zenéről való gondolkodását, zeneszerzés közben? Látja saját magát a másik oldalról?

Igen, nem is kicsit.

- Másképp is ír zenét esetleg? A fejében van az, hogy hogyan lehet majd a művet vezényelni?

Nem, ezen nem szoktam gondolkozni, mert ha zenét szerzek, akkor tényleg csak az alkotással foglalkozom. Aki vezényelni fogja, majd megoldja. Inkább a színek befolyásolnak, a színekben való gondolkodás. A karmesteri munka során mélyebb hangszerismeret alakult ki bennem, sokkal több lehetőséget látok ma már a hangszerekben. Érzem, sőt tapasztalom, hogy milyen érdekes hangszer-kombinációk tudnak létrejönni. Igen, ezt biztosan a karmesteri gyakorlatomnak köszönhetem.

- Előfordul, hogy Ön előtt van a partitúra, és azt gondolja, én ezt jobban meg tudtam volna oldani?

Nem, nincs ilyen. Elfogadom, amit kapok, és én vagyok az eszköz, hogy megszólaltassam. Érdekes és logikus, amit kérdez, de még nálam rutintalanabb ember darabját sem jut eszembe kritizálni.

- Mennyire könnyű feladat ma karmesterként dolgozni? Az idejéből mennyi energiát visz el az, hogy megbízást szerezzen, vagy munkát kapjon?

A karmesterek szerepe mára nagyon megváltozott. Idejük nagy részében sokszor nem azzal foglalkoznak, hogyan oldjanak meg egy darabot vagy, hogy a zenekart miként fejlesszék tökélyre, hanem megbízások után kutatnak, szervezik az életüket, a cserekapcsolatokat, vendégkarmestert hívnak annak reményében, hátha őket is visszahívják. De szerintem ez nem szerencsés. Éppen ezért igyekszem művész maradni, nem pedig "menedzser-karmester". Még akkor is, ha így lassabban érvényesülök.

- A zenészeknek ma is vannak külföldi álomcéljaik, ahová nagyon szeretnének eljutni dolgozni?

Igen, és mennek is. Csupán 20 százaléka van itthon azoknak, akikkel 2003-ban megalapítottam a Ventoscala Szimfonikus Zenekart. Ma Magyarországon zenekari zenészként havi 100 ezer forintnál többet nem lehet megkeresni. Ezért a pályatársaim kimennek külföldre, ahol havi több mint egymillió forintot is megkaphatnak. A munkaadók emellett az egész család számára adnak lakást, betegbiztosítást, gondoskodnak a gyerekek taníttatásáról egészen 18 éves korukig. Ha ezt összevetjük az itteni viszonylatokkal, jogos a kérdés: miért is maradnának itthon?

- Önt mi tartja itthon?

Én nem tudok elmenni. Voltam már külföldön dolgozni, de végleg nem tudnék kint maradni. Akadémista koromban az egyik tanárom meg is kérdezte, mit keresek még itt? Ha ezzel a tudással elmennék Amerikába, egy éven belül tengerparti villám lenne, de akkor sem vagyok képes elhagyni Magyarországot. A közelmúltban is felajánlottak egy karmester-asszisztensi állást, havi 900 ezer forintért, de nem akarok más asszisztense lenni. Itt saját zenekarom van, tanszakvezető vagyok, zeneszerzést tanítok, és olyan növendékeim vannak, akikért bárki odaadná a fél karját. Persze ha ők később külföldre szándékoznak menni, mindenben támogatom, sőt bíztatom is őket. Én viszont hiszek abban, hogy azért születtünk ide, mert itt van dolgunk. Ha mindenki elmegy, akkor ki, illetve mi maradna itthon? Én azt mondom, hogy amíg nem kenyérre kell, addig nem megyek el.

- Hol látja magát 10 év múlva, van olyan álompozíció, amit szeretne elérni?

Zeneigazgató szeretnék lenni valahol, de úgy, hogy ne a fennmaradásért való küzdelemről szóljon a munkám, vagy arról, hogy kitaláljam, kit kell elbocsátani, hanem az építkezésről. Egy olyan csapat élén szeretnék állni - ez lehet egy színház, egy opera vagy egy zenekar - ahol megvannak a normális munkakörülmények, és ahol valami maradandót tudok létrehozni.

- A magyarok mennyire számítanak művelt közönségnek, mennyire vagyunk befogadók a kortárs zenére?

Mára a gyönyörű jelszó, miszerint "Magyarország Kodály országa" kiüresedett, nincs mögötte semmi. Elszomorító, hogy hol állunk ezen a téren, és még rémisztőbb a perspektíva, hogy hova tartunk. Azt gondolom, hogy 30 év múlva Magyarországon nem lesznek koncertek, mert egyszerűen nem lesz közönség. Régen a műveltség, az értelmiségi lét szerves része volt, hogy az emberek koncertre jártak. Az ügyvédek, orvosok, de a művelt hivatalnokok is, egyszóval a középosztálytól felfelé azért látogattak el a koncertekre, mert ez ugyanannyira hozzátartozott az életükhöz, mint az, hogy levegőt vettek. Ez a generáció már megöregedett. Ha ma megnézzük a bérletes komolyzenei koncertközönséget, az átlagéletkor 60 év, és nincs utánpótlás. A kortárs komolyzene terén még rosszabb a helyzet: papírvékony az értő és befogadó közeg.

- Ön ennek ellenére sem adja fel, és komponál. Mi a módszere?

Egyfolytában komponálok a fejemben, de csak akkor dolgozom konkrétan, ha felkérést kapok, vagy mikor határidőre kell leadnom valamit. Nem mindent írok le, ami a fejemben van, de a többi sem vész kárba, hanem valahol ott van, lebeg, formálódik, keresi a helyét.

- Hogyan kapcsolódik ki?

Zenét hallgatok. Mindenféle stílusra nyitott vagyok. Szeretem a jazzt, de akár a popzene is szóba jöhet. Szintén kikapcsolódás az, hogy új hangszereken kezdtem tanulni (eddig "csak" zongoráztam). Izgalmas hobby. Emellett belekóstoltam a színjátszásba, ami mindig is érdekelt, és most kaptam egy lehetőséget. A Nemzeti Színházban, a Gothár Péter rendezte Lear királyban játszom egy mellékszerepet.

- Melyiket?

Egy zenészt - de ez csak véletlen. (nevet)

- Akik ismerik, azt mondják, nagyon makacs. Igazuk van?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy fel kell emelni a fejünket és harcolni, dolgozni kell! Az emberek most nagyon el vannak keseredve. Menekülnek, azt várják, hogy máshol jobb lesz az életük. Magyarországon nagyon nehéz boldogulni, de nem érdemes elmenni, mert ha itt boldogtalan az ember, máshol ugyanolyan boldogtalan lesz. Külföldön valamivel könnyebb, de én kalandvágyó ember vagyok, így tovább próbálkozom itthon. Ki kell tartani, és az álmokat nem szabad lebecsülni. A Csoda lényege az, hogy nem az optimális körülmények között, nem ott és akkor történik, ahova várják.

A művésznőről többet is megtudhatnak a www.meskoilona.hu oldalon

Rozsnyai Gábor -Kuti Nóra

<Vissza a címlapra